2023 szeptembere óta nincs túl sok sikerélményem a futóversenyeimen. Volt a feladott Spartathlon, aztán a feladott 2024-es Ultrabalaton, egy küzdős, célba érős, de katarzismentes Korinthosz80, majd egy 24 órás próbálkozás a balatonfüredi BUFF-on, ahol 17 óra keringés és vergődés után beültem a kocsiba aludni. A lelkemben zajló folyamatokról csak annyit, hogy a pokolban éreztem magam a Spartathlon és az UB kiállás után is, egy csődtömegnek éreztem magam, amit aztán még jobban tetézett apukám elvesztése. Nem fogok mindig ezzel takarózni, de lassú a feldolgozás és a gyászból való gyógyulás még úgy is, hogy sok kapaszkodóm van.
Fizikailag decemberben volt egy nagyobb megrogyás, amikor valami észrevétlenül elkapott és lábon kihordott nyavalya (talán covid, de fogalmam sincs) totálisan legyalulta az állóképességem és a keringésem, és bár futottam, de gyötrelmes volt az egész és nagyon lassan javult a helyzet. Emiatt nem is fizettem be az első körös határidőre az Ultrabalatont, mert nem voltam biztos benne, hogy tudok egy normális felkészülést csinálni. Szerencsére januárban kezdtek egyenesbe jönni a dolgok, jobban mentek az edzések, sikerültek a hosszú futások is, a keringésem is helyreállt, a kedvem is rendbe jött. A februári biztató edzések hatására befizettem a márciusi határidőig az UB-t, és keményen végigtoltam a márciust is megingás és kétségek nélkül. Ez az én harcom, akartam ezt a versenyt.
Fizikailag jó állapotban voltam, a lelkemet kellett mellétenni még, hogy ne kételkedjek magamban, hogy ennyi szarság és betli után képes vagyok teljesíteni az UB-t és megszerezni az 5. egyéni célszalagot. Az élet persze zajlott, mindig volt valami teendő, intéznivaló, de mire odaértünk az UB hetére, én is készen álltam testben és fejben is. Egy kisebb csípőproblémát Vanda szépen helyrerakott, Krisz is lemasszírozott, a verseny előtti izgulós fantomfájdalmak (amikor még az is fáj, ami sosem fájt eddig) is elmúltak.
Szokásos csütörtök kora délutáni utazással érkeztünk meg Balatonfüredre, a szokásos szállásra, a szokásos csapattal, én Mikivel, Milán Andrissal, rajtszámátvétel, kis bandázás a versenyközpontban, találkozás a Gizionokkal meg a futóimmal, aztán gyors vásárlás, a szálláson taktikai megbeszélés, majd lehetőség szerint pihenés.
Gizionok - Fotó: Gabi
Sikerült egész tűrhetően aludni, reggel gyorsan elkészülni, majd irány a rajt. Az időjárásról még nem tudtam eldönteni, hogy ez így jó lesz-e vagy sem, a hőmérséklet nagyon jó volt a futáshoz, az eső nem esett, a talaj száraz volt, a szél viszont eléggé süvített, így ennek megfelelően vékony pulóverben kezdtem.
A rajtban hátra álltunk, egy-két ismerőssel pacsiztunk csak, a rajtra várni kicsit idegesítő volt, úgy éreztem, hogy már mennék, és akkor minden a helyére kerül, nem kell várni, hanem lehet futni, amiért jöttünk. 7-kor el is rajtoltunk, fél fülembe betettem a zenét és kényelmesen igyekeztem haladni. Itt még teljesen egyben volt a mezőny, volt, hogy nem is nagyon lehetett futni, de így legalább nem lett elfutós az eleje, és több ismerőssel sikerült pár szót váltani és köszönni, ez segített megérkezni a versenyre. Szerencsére nagyon sok a régi „bútordarab”, akik stabil tagjai minden évben a mezőnynek, és ez megnyugtató, otthonossá teszi a versenyt. Az újabb futókkal pedig itt lehet ismerkedni, legközelebb már többen köszöntjük egymást ismerősként.
Az első kilométerek észrevétlenül teltek, egy kb. 6 perces tempót sikerült felvennem, amiben kényelmesen, jó pulzuson tudtam haladni, előzgettem is kicsit, engem is előztek. Mikivel úgy beszéltük meg, hogy 16 km után vár először.
A frissítésemet teljesen megújítottam az utóbbi időben, most az Nduranze géljeit használom, ide 24 db-ot hoztam el epres, narancsos és trópusi ízben (mangós nem volt raktáron, az is egy kedvelt íz), mellé az Nduranze dinnyés és narancsos italporait, ezekben mind 45 g szénhidrátot tartalmaz egy adag. Az I:am almás italpora volt a váltás, aminek enyhén sós íze nagyon tetszik, és úgy gondoltam, ha már nem esik jól az édesebb ital, akkor jól fog jönni egy másfajta íz. Néhány kólás GU gél, ropi, rizschips, sós tejkaramella, kóla és baracklé volt még a frissítő kínálatban, de alapvetően gélen és izón terveztem menni, és persze az elektrolitot, kálium-malát kapszulát, magnézium, este pedig a koffeint adagolni mellé. Bár ez jó sok minden, de a fele inkább vésztartalék volt, a gél-izó-víz-kapszulák négyszög volt az alap, nem akartam nagyon kevergetni semmit. Red Bullt idén nem vittem, ugyanis arra jutottam az elmúlt elhányt versenyek vizsgálatakor, hogy az indította be a hányást, mintha valamelyik összetevőjét nem bírná a gyomrom, és ki akarja rakni.
A futás és a frissítés is tervszerűen haladt, 16 km után várt Miki, addigra megittam az első kulacs izót, ott nála megettem egy gélt is, majd futás tovább. Az útvonalban az előző évekhez képest volt pár apró változás, kikerült pl. egy erős emelkedős utca Zánka után, lent futottunk a főút mellett. Ez mondjuk egy legális gyaloglási lehetőségtől fosztott meg, de nem bántam. Nagyon szépen sikerült az agyamat kipucolni mindenféle gondolattól, csak a jelenre koncentráltam, hogy itt vagyok, futok, haladok, közben amennyire lehetett, nézelődtem (de csak óvatosan, nehogy pl. elhasaljak valamiben). Csőre Ernő volt jó sokáig a biztos pont, mert szerintem kilométerenként felbukkant. Tóth Attilát kísérte idén is, Attilával összepacsiztunk, Ernő pedig folyamatosan szurkolt és fotózott, 10-ig számoltam a felbukkanásait, de aztán elengedtem. Szabó Béla is kísérőként volt az út mentén, vele is megölelgettük egymást.
Fotó: Futófotó
A frissítést folyamatosan és tudatosan toltam be, csúszott a gél, ment az izó. Miki Révfülöpön a benzinkútnál várt, flottul cseréltük, amit kellett, és megbeszéltük, hogy a Varga Pincészet után lesz a következő találkozási pont, ott majd kérek szépen egy gyümölcsös sört, és az almásra váltjuk az izót, azt keverjen be. Milán itt elment mellettem, kis gyaloglás után követem futva, de nem cél, hogy utolérjem, a saját versenyemet futom én is és ő is, ahogy máskor is. Érzésre meglepően gyorsan telnek a kilométerek, Simonyi Balázs kérdezi Ábrahámhegynél, rendben vagyok-e és kérek-e esetleg rendes kaját, van szendvicse, de mondom, hogy minden oké, és megyek is tovább.
A szél elég erős, mindig újra feltámad, mire úgy érzem, hogy leveszem a pulóvert, de erre sosem kerül sor, mert jön egy újabb hideg és erős szélroham, ami megtépáz. De nem foglalkozom vele, nem agonizálok rajta, kikapcsolni nem lehet, ha nekiállok rajta szenvedni, akkor az is csak az erőmet viszi, így elfogadom a helyzetet és haladok.
A Varga Pincészethez felgyaloglok, Nagy Katával öleljük megy egymást, szurkol Zsani és Keve, majd a ponton ott várakozik a „rettegett” Varga Szilvi, idén ő a szintidő ellenőr, írtam a verseny előtt neki, hogy idén remélem nem találkozunk. A szintidőtől nem kell félnem, Szilvi ért oda nagyon hamar, tőle is begyűjtök egy ölelést, majd Varga Krisztiánnal beszélgetve átsétálunk a pincészeten. A parkolóban ölelés Pál Mónikával, majd kocogok tovább a Mikivel való találkozási pontig. Meghúzom a körtés-citromos sört (a Korinthoszon 40 km-nél ez tett helyre szépen), cseréljük a frissítést, majd irány a Római út. Ezt a szakaszt nagyon szeretem, bár talán egyszer tudtam normálisan végigfutni, sokszor volt itt vekengős etapom, amikor inkább küzdelem volt, mint élvezet. Most viszont nagyon jó erőben és érzésekkel haladok, minden rendben, fejem és a testem is tudja a dolgát, darálom a kilométereket. Valahol a Római út felénél begyűjtöm Milánt, ők ott frissítettek Andrissal, onnantól együtt haladunk, és meglepően gyorsan jön a lekanyarodás Szigliget felé. Arra számítottam, hogy Miki itt lesz majd valahol, de nincs, sebaj, haladok tovább, gyaloglásra váltva „megtakarítom” magam egy nedves törlőkendővel, mert érzem, hogy bizonyos helyeken kezdi marni a bőröm az izzadság, kelleni fog majd egy krémezés, de addig is segít a nedves törlőke.
Fotó: Linda
Milán itt ellép szépen, a szigligeti bicikliúton már nem is látom. Tóth Attila halad el mellettem, őt igyekszem tisztes távolból követni. Szeretem ezt a szakaszt is, de picit döcögősen haladok. A szigligeti frissítőnél töltök vizet, iszom kólát, megeszem egy gélt, ezek szépen helyretesznek, és sikerül jól megfutni ezt az enyhén lejtő hosszú egyenest. Szántó Nelli tempózik el mellettem, mosolyogva hajrázik, őt esélyem sincs követni, úgy halad. De én is rakom a lábaimat egymás után, és máris itt a következő frissítő, ahol szintén 3 korty kólával és egy arcmosással jutalmazom magam.
Jön a kanyar egy kis emelkedővel, és már ott is van az edericsi MOL kút, ahol Miki vár a következő munícióval. Az elektrolit kapszulám ugyan kicsit szöszös, mert a pulcsija zsebében várt, de röhögünk egyet és beveszem úgy is. Közben megszakértjük, hogy a kocsi kiírta, hogy nem jó a keréknyomás, mit csináljon vele, mondtam, hogy nem lehet vele baj, mert 2 napja tették fel a nyári gumit, lehet, hogy a computer most érzékelte csak, nézzen rá a benzinkútnál a nyomásra, aztán üsse ki a rendszert. Az ilyen egyéb, nem futáshoz kapcsolódó történetek nekem jól is jönnek, jó értelemben zökkentenek ki abból, amiben épp vagyok.
Irány tovább, jön a golfpálya és a széles, új bicikliút, itt elég jól lehet haladni, és jön a györöki pont, aztán egy kellemes szakasz, amit szintén szeretek. A ponton szeretnék elmenni wc-re, de olyan messze van a pályától, és olyan sokan állnak előtte, hogy elnapolom a dolgot, nem szeretek időt pazarolni ilyenkor. Itt jegyezném meg, hogy ezzel nem vagyok egyedül, szuper lenne, ha a szervezők viszonylag közel tennék a pályához a toi-toi-okat, hogy ne kelljen plusz 100 méteres kitérőket tenni az egyénieknek egy kétbetűsért.
Bár az órámat nem nagyon nézegettem, de láttam, hogy tök jó időben vagyok, jól haladok kb. 6 perces átlaggal, ez nekem tökéletes, nem kell ennél több, ezt minél tovább tudom tartani, lassulással együtt, annál jobb. A frissítőket annyira használom, hogy ha kell, vizet töltök, és 3-4 korty kólát kérek a pohárkámba. Az egyiknél Milán bukkan fel előttem, de aztán elhagy megint, mert megállok gélt enni és vizet inni, hogy ne legyen gond az energiabevitellel, mire Mikihez érek. Itt érzem egy kicsit a gyomrom, de semmi hányinger, csak hogy tele van levegővel a sör buborékai és az erőltetett légzés miatt. Megállok, előredőlök és óriási büffenésekkel kiengedem a levegőt, ami beszorult, 1 perc múlva minden rendben.
Vonyarcvashegyen vár Miki, tankolok, bekenem az orrom, ami a széltől folyamatosan folyik, a zsepi pedig kezdi kidörzsölni, majd kenekedem máshol is, hogy ne csípjen szét az izzadság. Továbbindulok, ekkor ér be a Projekt422-ben induló, 2 Balaton körnek nekivágó Pecsenye, vele öleljük meg egymást és váltunk pár szót. Kísérője, Linda rólam is készít képet, háttérben a haragos Balatonnal. Utána megint egyedül maradok, haladok, de picit nyűgösebben, nagy gond szerencsére nincs. Túl vagyok 60+ kilométeren, ilyenkor azért már előfordulhat egy kis fáradtság, de hamar túl lehet rajta lendülni. Gyenesnél Parragh Dani futva, mellette bringán Giczei Norbi Gizon társaim érnek utol, rájuk csatlakozom, könnyebb így átlendülni, beszélgetni nem akarok nagyon, de azért kérdezek párat, Norbi is mesél kicsit, aztán csak haladunk. Így érünk el együtt Csepregi Ákos gerilla frissítőpontjáig, akarom mondani terülj-terülj asztalkájáig. Ákos egy egyéni nevezési díj összegéből bevásárolt mindenféle finomságot, az anyukája pedig sütött, ezzel várja a futókat, igazi szívmelengető kezdeményezés. Itt leakadok Daniékról, mert odarobogok Ákoshoz egy ölelésért, majd szemügyre veszem az asztalt, ami roskadozik a sütiktől és mindenféle italoktól. Enni nem akarok, de valami szívesen innék, ami meleg, erre Ákos forró teát varázsol a poharamba, vidáman indulok tovább és kortyolgatom a meleg folyadékot, finom és jólesik nagyon a hideg szél által kikezdett testemnek.
Közeledik Keszthely és a nagy pont, itt van egy kis kavarás, mert egy sétányon megy az út, amit még éppen raknak, le kell jönni róla a földútra, közben a sétányt rakó munkások magyaráznak, hogy miért itt futunk, nem én vagyok az egyetlen, aki itt kavarog. Dianával, a svéd-dán lánnyal kocogunk együtt beszélgetve, tavaly is itt volt, a Spartathlonról ismerjük egymást, őt kíséri Balázs megint, most autóval a bicikli helyett. Ő lemarad, én igyekszem lendületesen befutni a keszthelyi pontra. Varga Szilvi ismét itt, tölt nekem egy kis levest, abból kortyolok, majd megyek tovább, keresem Mikit a szokott helyen, de nem látom. Felhívom hát, mondja, hogy Fenékpusztán van, mert nem tudott parkolni és inkább továbbment. Ez teljesen oké, mert mivel az én autómmal jött, ami kétszer akkora, mint az övé, a tumultus pedig óriási, azt beszéltük meg, hogy csak ott parkoljon, ahol biztonságosnak érzi, inkább menjen tovább, nehogy belekeveredjen valamibe. Idén már az 5-6 fős csapatok is velünk rajtoltak, a nagy pontok jóval zsúfoltabbak. Én mindig úgy pakoltam a mellénybe, hogy ha nem tudunk találkozni, akkor is legyen nálam gél és ital, ne legyen gond.
Fotó: Vidra Ati
És itt Keszthelyen esett meg az a vicces sztori, amit már a
Facebook oldalamon írtam. Gyalogolva telefonáltam Mikinek, a telefonom zacskóban van, nem veszem ki, tudom nyomkodni a zacskón keresztül és kihangosítva tudok beszélni is zacskóstul. Letettem a telefont, közben felfedeztem Vidra Atit, aki épp fotózott. Oda is mentem hozzá, megöleljük egymást, erre Ati közli: "Én tudtam, hogy az ultrafutók nem normálisak, de hogy van, aki egy zacskóhoz beszél... Jót nevetünk, mesélem, hogy a zacskó válaszolt is, merthogy a tesómmal beszéltem telefonon.
Ati kínálgat szendviccsel, egyebekkel, valami meleg folyadék jólesne, de kávéjuk van csak, azt nem kérek, úgyhogy tovább indulok. Ezen a szakaszon szoktunk összeakadni Hernádi Lacival, szólongatom is, hogy Laci hol vagy, hoztam jeget, bruhaha! (2 éve itt adtam neki jeget a topomból, azóta emlegetjük a top-jeget.) Laci sehol, kénytelen vagyok tovább haladni egyedül. Ivett bukkan fel hátulról, picit kerülgetjük egymást, majd megérkezik a futókám és elhagyom őt, Fenékpusztáig végig futom ezt a szakaszt. A ponton mosakszom egyet, kapom a következő adag frissítést, beveszem a kapszuláimat, kis gyaloglás után indulok tovább. Ivett pont érkezik mellém, úgyhogy kapóra jön, leszólítom, beszélgetni kezdünk és közben futunk. Milán és Andris pont frissítenek, Milán gyalogol el a kocsitól és eszik, mondja, hogy fáj a sípcsontja nagyon, de halad. Bár ezt nagyon rossz hallani, de futok tovább Ivett-tel, ilyenkor Milánt nem szabad abajgatni, segíteni úgysem tudok neki érdemben, és ő sem akarná, hogy miatta ne haladjak. Nagyon szépen haladunk Balatonberény felé, Ivett is egyedül futó, én is az vagyok, de kifejezetten jó ilyenkor versenyeken beszélgetni és együtt haladni kicsit valakivel, szerintem kölcsönösen tudtuk egymást motiválni és segíteni. Ivett is egy stabil tagja a mezőnynek évek óta, mint sokan mások. Tőle kapok infót Csákány Krisztáról, akit nagyon hiányolok, hogy miért is nincs most itt. Krisztával is szinte mindig tudunk együtt futni egy kicsit, a férje, Ervin pedig kísérőként biztos pont mindig, főleg az esti pizzával, amivel mindig kínál, és egyszer tuti el fogom fogadni tőle!
Berény elejéig futunk együtt Ivett-tel, ott várja a férje, én megyek tovább, engem a focipálya után frissít Miki, utána Andrissal találkozom, kérdezi, hogy Milánt nem láttam-e, mert még nem jött, de akkor ezek szerint lassabban halad a lába miatt, és mögöttem van.
Fotó: Vidra Ati
Velem minden rendben, a gyomrom tökéletesen működik, megeszem és megiszom, amit kell és amit terveztem, csúszik a gél, megy az izó, a pár korty kólák jólesnek, nincs probléma sem gyomorban, sem máshol, a fejem a helyén, negatív gondolat nincs, hallgatom a zenét, néha énekelgetek, és mennek előre a lábaim. Eddigre már lassultam természetesen, és kezdtem érezni a rectus femorist (egyenes combizom), hogy eléggé feszül, és amikor gyaloglásról futásra váltok, igencsak olyan, mintha késekkel szurkálnának. Nagyon régen volt ilyen, szerintem jó 10 éve, arra gyanakszom, hogy mivel most nem kompressziós nadrágot vettem, talán a rázkódás és a lazább helyzet miatt jobban terhelődött. A fájdalom viselhető volt, és ha pár tíz métert már megtettem futva, akkor enyhült, újra bemelegedett a mozgástól, és kevésbé volt érezhető.
Balatonberény és Máriafürdő között Ördögh Anitával kerülgettük egymást, ő futott Pál Mónikával párban, picit beszélgettünk is, aztán hol én, hol Anita ment gyorsabban. Szépen elértem a máriafürdői pontot, tudtam, hogy itt lesz meleg leves, azt nagyon vártam. Kiszedtem egy pohár meleg levet, majd célba vettem a rendes wc-t (a rajt óta nem voltam még wc-n, Györök óta hoztam a cuccot magammal), könnyültem, majd szappanos vízzel kezet és arcot mostam, megújultam. A levest kortyolgatva tovább iramodtam, isteni finom és jóleső volt, üzenem annak, aki főzte, hogy ő főzzön minden melegételes ponton innentől kezdve!
Miki nem sokkal a pont után várt, picit leültem pihegni, megpakoltuk a mellényem a további frissítéssel, mondtam neki, hogy ha enne, itt van vissza 50 méterrel egy pizzéria, nézze meg és egyen, hogy bírja ő is a továbbiakat. Mondja, hogy Milánnak fájt a lába, Fenyvest beszéljük meg következő találkozásnak, hogy legyen ideje kaját venni, én meg döcögök tovább, hol futva, hol belegyalogolva, de összességében problémamentesen, hiszti nincs, szórakoztatom magam az énekléssel, a zenémre figyelek, hogy még véletlenül se agyaljak feleslegesen semmin. Az azért eszembe jut, hogy van nálam tigristapasz meg Salonpas is, azt adjunk valahogy Milánnak, hátha segít a lábán, megbeszélem magammal, hogy akár Mikivel, akár Andrissal találkozom legközelebb, mondom neki, hogy bizniszeljék le és ragasszák meg Milánt. Nem sokkal később Andris várja Milánt egy parkolóban, mondom neki a tapaszt, kéri, hogy ha tudom, küldjem vissza Mikit hozzá.
Fotó és felirat: Tapír
Balatonfenyvesen leterelődünk a partra, óriási a szél, kapaszkodom a sapkámba, hogy ne fújja le a fejemről, és nézem, hogy vajon repül-e felém hal a Balatonból, de nem, csak a parton heverő döglött halakat kell átugrálni. Miki lejött a partra, őt sem kíméli a szél, letudjuk a frissítést, kiadom neki a tapaszos feladatot és megyek tovább. A fonyódi kis pontot beszéljük meg, hogy ott a következő találkozás, én amúgy Alsóbélatelepre gondoltam, hogy az az, de ott nincs Miki, persze, hiszen nem ezt mondtam neki, csak én még mindig nem tudom, mi hol van a Balatonon. Haladok szépen, közben látom a kocsit elhaladni mellettem, utolért Miki és megy előre.
Fonyódnál készítek egy fotót a szemközti Badacsonyról, idén felhős és haragos, de így is nagyon szép. A fonyódi nagy ponton Edit az első, aki elém toppan, örülünk egymásnak és összeölelkezünk, 2 lépéssel később Schneller Erika ölel meg, Szabados Ági integet, majd Csanaky Lilla nyúl utánam, igazi ismerősdömping, töltődöm belőle kicsit. Andris itt várja Milánt, váltok vele pár szót, Milán jobban van és szépen jön, úgyhogy megnyugszom, nem kellett a tapaszolás. 12 órája vagyok úton, 106 km van a lábaimban, ez teljesen jó, elégedett vagyok. Tudom, hogy még hosszú az út, menni kell, de jól állok és a combfájdalmon kívül nincs bajom.
Itt jönnek a hosszú egyenesek, egyforma utcák, nem nagyon történik semmi, csak menni kell, haladok, és túl sok mindenre nem emlékszem, hogy itt mi volt, egy nagyon jó szurkolócsapaton kívül, akik épp a Macarenát nyomták és nagyon drukkoltak, és hogy Szekeres Tibit értem utol, majd egy kis beszélgetés után el is hagytam.
Boglárra érve Korányi Balázs toppant elém, kértem egy nagy ölelést, majd a kocsinál megálltam frissíteni, felpakoltam, Balázs mondta, hogy Orbán Andrisék szépen haladnak párosban, még az 5. helyen, de mondtam, hogy majd éjjel feljönnek simán. Balázs meghajkurászott kicsit, lenyeltem a frissítést és indultam tovább. Ezután megint szinte emléktelenül haladtam, azon kívül, hogy futottam, haladtam, nem történt semmi emlékezetes.
Fotó: Balázs
Miki a következő találkozásnál már előkészült az esti felszereléssel, én pedig egy tiszta póló és pulóver átvétele mellett döntöttem, ha már úgyis öltözködés van. Pici ülést kértem, hogy 2 percig sajnáljam magam, baj még mindig nem volt, csak egy kis fáradtság. Feltettem a lámpát is, vettem be koffeint, jött a sötét, amit szeretek, a zenémmel a fülemben haladósra vettem a dolgokat.
Balatonlelle elején tettem egy kétbetűs kitérőt a szabad toi-toi-ban, majd kocogtam tovább, Miki hívott, hogy a lellei ponton nem állt meg, mert óriási a tumultus, egyel később vár majd, én úgy értettem, hogy 120 km helyett 130-nál, de nem estem kétségbe, mert volt nálam minden, a pontokon pedig ittam vizet és kólát is. A lellei ponton tényleg iszonyat sokan voltak, volt, hogy 4 autó állt egymás mellett, amik között 10 centis helyen kellett elfutni, elég veszélyes volt, de szerencsésen kikeveredtem onnan.
Aztán egyszer csak 125 km-nél belefutottam a tesómba Balatonszemesen, ahol várt, én kevertem össze Szemest Szárszóval, ami valóban 130 km-nél volt. Itt is feltankoltam, ment a következő gél és kulacs, közben Andris hívta Mikit, megbeszélték, hogy ott találkoznak, én meg mentem tovább. Tök sötét volt, a bicikliút sem volt a legjobb, úgyhogy Öszödnél inkább főleg haladósan gyalogoltam. Itt a körforgalomnál Márkus Öcsi bukkant fel, megölelgettük egymást, mondtam, hogy Szeki mögöttem van, de tuti nem sokkal, úgyhogy hamarosan várható.
Fotó: Futófotó
Befutottam Balatonszárszóra, azt hiszem itt ugrottam Rita futóm nyakába, aki a váltásra várt, és ezzel a lendülettel mentem tovább. Orbán Andris ért be hátulról és pacsiztunk, tök jó volt látni, és jó érzés volt, hogy sötétben hátulról megismert. Nem sokkal később a frissítőkocsim is meglett, a csomagtartót felnyitva pedig arra lettem figyelmes, hogy ott van Milán pólója, amiben futott. Kérdeztem is Mikit, mit keres itt a póló, erre mondja, hogy mert Milán ott ül elől, annyira fájt a lába, hogy kiállt. Káromkodtam egy sort jó hangosan, feltéptem az ajtót, adtam puszit Milánnak, majd irány tovább, még szintén mondva a magamét. Andrist elküldték haza, nem lett volna értelme két autóval engem hajkurászni és még egy ember idejét feleslegesen húzni.
A földvári ponton magamhoz vettem egy levest, üdvözöltem Öcsit és Varga Szilvit, majd „menekültem” tovább előre. A szántódi tábla előtt újabb frissítés, majd a táblánál a szokásos mantra a „Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk, Szántódon vagyunk” (gimis érettségi előtti osztálykirándulásos szlogen). Örültem, hogy már itt vagyok és haladok, jöhet a zamárdi pont és a 140 km, a combjaim éreztem, de tudtam futni, törekedtem arra, hogy futva 6:30 körül menjek, az egészen jó tempó. Zamárdiban a nagy ponton nem láttam a fiúkat, pedig kellett volna frissítés, úgyhogy hívtam őket telefonon, hogy kéne cucc, találjuk meg egymást. Mi a parti sétányon mentünk, az autók beljebb tudtak haladni, mondta Miki, hogy előre mennek és lejön a sétányra, de ismét elkerültük egymást, mert én gyorsabban haladtam. Úgyhogy végül egy belső utcán találtuk meg egymást és kaptam meg a frissítésem. Szerencsére nem volt gond a késésből, belefért az energiabeosztásomba. Ami viszont gond volt, hogy nagyon melegem volt a pulóveremben, amit felvettem, azt gondoltam, hogy éjszaka hidegebb lesz, mint nappal volt, de nem, melegebb volt a levegő, a szél alább hagyott, én meg izzadtam, nem győztem a pulóvert húzgálni, hogy ne fulladjak meg. A végén dührohamot kaptam tőle és mikor megláttam következőre a kocsit, idegből téptem le magamról, hogy nem bírom tovább. Egy vékony hosszú ujjú felsőben folytattam, óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem vagyok bedunsztolva.
Siófokot nem szoktam szeretni, mert hosszú és össze-vissza kell kanyarogni mindenféle kis utcákon, de most volt útvonalváltozás és új helyeken is kellett menni, ebből volt, ami jó volt, de azt pl. nem tudtam értelmezni, amikor betereltek egy épületbe, amin keresztül kellett futni, pedig mellette volt az utca rendesen. Utólag tudtam meg, hogy ez egy campus, és egy kitelepülés, értelmét én nem látom, de a csapatoknak biztos jó buli volt. Jó hosszú egyenesek jöttek, de ezt én mindig jobban szeretem, mint az ide-oda cikázást a kis utcákon. Antal Csabi ment el mellettem kocsival, mondta, hogy Anita előttem megy, de eléggé küzd. Közeledett Sóstó, hosszú darálás után oda is értem. Tavaly ezen a részen hánytam egy jó nagyot, és már igencsak szarul voltam, most ennek nyoma sem volt. Csak wc-znem kellett, úgyhogy elterveztem, hogy a ponton igénybe veszem a kék dobozt. Már nagyban erre koncentráltam, amikor a nyakamba ugrott Évi futóm, aki itt várta a váltást, örültem neki nagyon, de aztán újra a wc-keresésre fókuszáltam. Amire természetesen várni kellett, úgyhogy fél percnyi szobrozás után továbbálltam, és úgy döntöttem, hogy majd egy félreeső beugróban intézem a dolgom. Hamar lett is egy ilyen lehetőség, megoldottam gyorsan, és irány tovább. Itt értem utol Szimandl Anitát, drukkoltam neki, mondtam, hogy mindjárt jön az emelkedő, ami az ő világa terepes futóként. És tényleg, meglepően gyorsan jött a világosi emelkedő, elég gyorsan föl is értem rajta, és szerencsére nem kellett megállnom a vonat miatt, ami utánam kb. 2 perccel jött. Itt gyaloglósban voltam, mert emelkedett az út, Évi itt ért utol, nagyon szépen futott, gyorsan el is tűnt a sötétben. Pár ember volt a közelben, de elfutottak, míg én gyalogoltam. Ezt a részt most nem szerettem, de haladtam, amikor rászóltam magamra, hogy kéne futni, akkor futásra váltottam a combjaim sírása ellenére. Nagy nehezen kiértem a következő ponthoz, majd a lejtő alján ott várt a kocsi, picit leültem a csomagtartóra, magamhoz vettem a frissítést, majd indulás előtt kerestem egy bokrot gyorsan. Ezek az 1-2 perces leülős pihenők nekem nagyon jól tesznek, nagyon sokat számítanak a továbbhaladásnál, többet adnak hozzá, mint amennyit elveszítek az üléssel töltött idővel.
A Club Aligánál arra gondoltam, hogy jó lenne, ha itt lenne a cél, mint régen, persze akkor innen is kellett indulni, de legalább ez a szakasz jó erőben ment az elején. Aztán eszembe jutott, hogy 2019-ben itt jött velem Kriszta, amikor már nagyon küzdöttem és nagyon fájt a lábam a szakadt vádlim miatt. Jött a tök sötét rész, ahol semmi világítás nincs, csak a fejlámpa és az út szélén a fényvisszaverők. Hát most ezt nagyon nem szerettem, borzalmasan elkezdtem szédülni a saját lámpám fényének imbolygásától, és fájt a fejem a visszavert fénytől. Itt feltűnt egyszer csak a kocsink, és nagy szédelgés közepette ültem le a csomagtartóra kicsit pihenni, hogy hátha jobb lesz a fejem, de továbbra is feszített és húzott nagyon. Inkább továbbindultam, hogy mielőbb túl legyek ezen a szakaszon. Közben nem lett jobb a fejem, és nem is nagyon tudtam gondolkodni azon, hogy mit kéne csináljak (utólag tudom, hogy levehettem volna a lámpát a fejemről). Végre kikeveredtem az akarattyai körforgalomnál a pontra, ott lecsippantottam, 170 km, 21 óra 9 perc.
Majd odamentem a kocsihoz és leültem a csomagtartóra, előredőltem kicsit a térdemre, hogy majd úgy jobb lesz a fejem, ha megy bele vér. Hát nem lett jobb, sőt rosszabb, úgyhogy felemelkedtem inkább, majd arra eszméltem, hogy fekszem a csomagtartóban a dobozokon, táskákon eldőlve, Milán és Miki pedig fogja a lábaimat és tartja. Konkrétan beájultam a csomagtartóba. Én azt hittem amúgy, hogy alszom, de ez ájulás volt. Így sikerült beszédítenie a fejlámpámnak. Feküdtem ott pár percet, majd a fiúk megpróbáltak rávenni, hogy üljek át legalább a kocsiba, mert rohadt hideg van, igen, éreztem én is, hogy a csomagtartó széléről lelógó fenekemet nagyon fújja a szél. Nem akartam felkelni, csak nyekeregtem, hogy nem tudok, nem vagyok jól, ez nagyon rossz most, és ilyenek. Aztán Milán meggyőzött, hogy üljek be előre, mert ott nem fúj a szél, valahogy felállítottak és átnavigáltak az első ülésre, betakartak, mert vacogtam, és rám csukták az ajtót, hogy 15 percet pihenjek, aztán biztos jobb lesz. Ebbe beleegyeztem, mert éreztem, hogy nem tudok lépni, eldőlnék simán. Próbáltam pihenni, de csukott szemmel, hátradőlve is szédültem nagyon, hasogatott a fejem, elaludni nem sikerült. 15 perc múlva Milán rám nyitotta az ajtót, hogy mi a helyzet, mondtam, hogy nem jobb, fázom nagyon, és a fejem is nagyon fáj. Belém diktált egy fájdalomcsillapítót, hogy hátha hat, és újabb perceket kezdtünk meg pihenéssel. Kértem, hogy maradjon ott velem, beült mellém. Aludni nem sikerült, pihenni sem, mert folyamatosan rázott a hideg, hiába voltam betakarva. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor megbeszéltük, hogy hogyan tovább. Mondtam, hogy nem tudok kiszállni és továbbmenni, szeretnék, de ez nem fog menni. Úgyhogy leállítottam az órám, és befejezettnek nyilvánítottam ezt az UB-t. Befejeztem, de megint nem értem célba. De most nem volt annyira rossz érzés, mint tavaly. Nem sírtam, egyszerűen meghoztam a döntést, hogy ez ennyi volt. Most nem rögtön döntöttem, mint tavaly, amikor beültem a kocsiba, most adtunk nekem esélyt a pihenésre, folytatásra, időbe belefért, de tudtam, hogy nem fogok tudni továbbmenni, szétmegy a fejem, szédülök, lemerevedtem teljesen, ráz a hideg.
Úgyhogy autóval értem be Balatonfüredre idén is. Persze a gyomrom jól felkavarta az autó (gyerekkoromban elég sok autózásnál hánytam, rosszul voltam a buszon is), jó, hogy volt nálam zacskó, nagyon szar volt autóban ülni, Miki jól vezet, és normális tempóval ment, de az én érzékelésem szerint a 40 km/óra is 100-nak felelt meg. Füreden nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból és tyúklépésben megközelítettem a benzinkutat a célnál. Próbáltunk bemenni, de a kutas hölgy jelezte, hogy 6-kor nyitnak, ami még 20 perc. Mutattam neki, hogy én nagyon rosszul vagyok és mindenképpen szeretnék elmenni wc-re, úgyhogy megesett rajtam a szíve és beengedett, amit nagyon köszöntem neki, mert kicsit embert tudtam magamból csinálni. Utána eltotyogtunk leadni a chipet, majd hazaindultunk.
Ez az UB nem volt számomra sikeres, 8. egyéni indulásom volt, 4 siker és 4 feladás a mérleg. 170 km-ig jutottam, aztán kidőltem, pedig semmi jel nem utalt arra, hogy ez lesz a vége. Erőnlétileg, gyomorilag, frissítésileg végig jól voltam, az izmaim bár elfáradtak, de tudtam futni, haladni. Nem voltak negatív gondolataim, hittem magamban, amennyire csak lehet, magabiztos voltam, nem voltak kételyeim, nem hisztiztem, nem alibiztem, jól éreztem magam, nem zavart a szél, nem idegesítettem fel magam semmin. Miki tökéletes kísérő volt, flottul ment minden, ahol esetleg nem tudott odajönni az előzetes megbeszélés szerint, ott sem volt gond, mentem tovább.
A fejem viszont megzavarta a fejlámpa fénye, soha nem volt még ilyen, nem éreztem magam fáradtnak vagy álmosnak, csak egyszerűen elképesztő módon szédültem és fájt a fejem a fénytől. Ez van, ez is egy új tapasztalat, még ha rossz is, és ebből is tanulok.
Hogy vagyok most? Nem vagyok boldog a nem teljesítéstől, de nem bántom és nem gyötröm magam, elfogadom ezt a helyzetet. Belekerültem egy nem jó állapotba, és hoztam egy döntést, hogy ebben az állapotban nem próbálok meg tovább menni. Lehet, hogy mozgással ki tudtam volna végül jönni belőle, de nem próbáltam meg. Nem a fizikai és mentális felkészültségemen múlt, hanem valami máson. Úgy látszik, hogy ez a 160-180 kilométer most a határ, amíg tudok rendesen futni, és nem dőlök ki. A 170 km sok, de sajnos nem 210, amennyi a célba érkezéshez kellett volna. Így az eredmény ugyanaz, mintha 10-et, 50-et vagy 100-at mentem volna. Ez van, de nem fogom magam kínozni ezzel a gondolattal, gyötrődtem eleget a Spartathlon és a tavalyi UB feladás miatt, most sokkal könnyebb ezt elfogadni, hogy kiszálltam. És Apukám tavalyi elvesztése sokkal nagyobb veszteség, mint bármilyen verseny be nem fejezése. Versenyre még mehetek, van belőle elég, a Balaton is ott lesz még évekig, de Apukám már nincs többé, csak bennem él tovább. Rá egyébként igyekeztem nem gondolni a verseny alatt, hogy ne érzékenyüljek el, de a karomon lévő tetoválás, ami az ő emlékére készült egy hónapja, erőt adott, mintha velem lenne.
Az egyik az én kezem, a másik Mikié. A tetoválásunkat Oravecz Szabolcs készítette.
Eltelt pár nap az Ultrabalaton óta, tisztulnak le a dolgok. Tavaly ilyenkor kb. soha többet nem akartam futni ultrát, a hátam közepére kívántam az egészet. Most pont az ellenkezőjét érzem. Motivált vagyok és ez a sikertelenség most erősít és előre akar tolni. Nem fogok megállni, menni fogok tovább, dolgom van még a Balatonnal is. Tudom, hogy célba tudok érni. És a történelem ismétli önmagát, az első 2 UB sikerült, utána volt 2 kiállásom, aztán újra visszatértem, lett 2 célba érkezésem, és most megint 2 feladás. Sorminta. Hátha jól folytatódik.
Futni szeretek, akár van verseny, akár nincs, én nem állok meg és megyek tovább. Ez az én harcom, magammal, magamért, alakuljon akárhogyan is. Lehet, hogy nem a 200 km fölötti ultrákon kell most próbálgatnom magam, hanem másfelé, de ez majd alakul. Azt gondolom, hogy meg fogom találni a nekem való utat és versenyeket, ahol nincs nagy szenvedés, hanem ismét sikerélményem lehet. Mert az erősen rám férne. Sok (az én mércémnek és felkészültségemnek megfelelően) szép eredményem van a hosszabb ultrákon, amikre büszke lehetek, az is vagyok, nincs hiányérzetem. Megyek tovább valamerre, meglesz majd az is, merre.
Köszönöm mindenkinek a drukkolást, támogatás, elsősorban a családomnak, Gabinak, és a csapatomnak, és mindenkinek, aki szurkol nekem.
